Cikkek

Farsang-sziget

Hogy milyen sziget? Elmesélem. Úgy volt az, hogy meglehetősen bandukolós hangulatban toppantam be az oskola mulatságára. Az járt a fejemben, hogy igazán megtalálta-e Ábel a világjáró kérdésére a választ. S miközben ezen törtem az agyam, látom, hogy igyekeznek az emberek erősen, hát, mentem utánuk. Beértem egy terembe, hol egyik felében rögtönzött kávézó hangulat csendesen beszélgető emberekkel, a másik fele meg üres, csak egyik sarkában egy merengő nagybőgő.

Ám sokáig nem volt időm ténferegni, mert egyszercsak muzsikaszót hallottam, s láttam, ahogy bevonult egy … fura manósereg, mondhatni. Mert innen kezdve valahogy megszünt a realitás. Ami helyébe lépett: gyerekek varázsmeséje, s varázslatuk részeként eltűnt a határ a szemlélő és a résztvevő között… Roppant mulatság kerekedett: egyszerre volt ott nevető, beszélgető és táncoló gyerekcsapat, csárdástól ugrósig mindenféle táncok, népi játékok. Nem koncert volt ez, nem is produkció, bár volt benne mindkettő. Volt ott csúfolódó-kedves rigmusoktól az ugyancsak egyéni Hófehérke és soktörpéig mindenféle, de még az elmaradhatatlan seprüstánc és hasonló irgeteg-forgatag sem maradt ki. Valahol a táncos mulatságok közepette a Kodály tánccsoport tartott egy kis kóstolót: nem tudom másoknak hogy, de nekem tarkóm-lábam bizsergett tőle…

Mindez persze némafilm lett volna Magyar Kálmán és a Fekete Föld közös hangvarázsa nélkül. Népzene és gyerekzsivaj együtt olyan szimfónia, amit nem lehet lekottázni s színpadra vinni, de még csak leírni se rendesen. A zenészek meg igazán kitettek magukért: annyira szívből húzták, hogy itt-ott egy-két könnycseppet majdnem vissza kellett gyömöszölnöm. Szívből szólt na, hallotta azt mindenki, aki ott volt. Még a keringő is, amit hozzátódtak a szünetbe. Azám, mert szünet is volt: a tánc után az eszem-iszom következett. Ekkor kezdtem kérdezősködni, hogy mibe is csöppentem. Hogy a terülj-terülj asztalka a szülők hozzájárulása, azt még értem. De honnan jött a nagypapa, aki gondolt arra is, hogy meg kell melegíteni a túróspalacsintát? (S meg is tette…)

Ekkor határoztam el, hogy megkérdek másokat, hogy ők is azt érzik-e, amit én? Először azt kérdeztem, mi tetszett a legjobban. Megható és felemelő lett a válasz: kiemelt köszönet a zenészeknek, a Magyar családnak, a kodályosoknak és Gábornak – Évának, magyarországi vendégtáncosoknak a bemutatóért, tanításért, emberségükért, Klárának és a torontói Arany János iskola (így mondta) tanár-tanítóinak, az óvónéniknek, a szervezőknek, a gyerekeknek, a szülőknek összefogásukért, s annak a nagypapának, aki… Dehát így mindenkit ki kell emelni, leltárt mégsem akarok… Na, mégegyszer, mi is tetszett a legjobban: a vidám farsangi hangulat, a jó zenei összeállítás, a táncosok, a táncok, a fantáziadús jelmezek, hogy itt mindenki csinált valamit (szóról szóra ezt mondta), a kaja, ahogy az a bácsi (mutatja) táncolt, … hogy ott voltak a szülők alig pár hetes csecsemővel, nagyszülők unokáikkal. A gyerekek így tanulják az igazi kultúrát, erre fognak emlékezni – fűzte hozzá valaki. Elhiszed-e, hogy itt mindenki odatette a vállát: önkéntes összefogás, ez tiszta közösségszeretetből született!!? – kérdezték. A szülők egy családi közösséget alkotnak, ritka dolog manapság – mondta másvalaki, – talán az a legszebb, hogy itt még az is igazán jól érzi magát, aki nem magyar. …

Ez igazán jólesett. Az is, hogy a gyerekek előadás után a folyósón elkezdték énekelni, hogy “Vígan, vígan…” Megerősítés volt a javából. Kár, hogy csak egy sziget volt a hétköznapok óceánjában – méláztam hazafelé, s akkor mint a ménkő hasított belém, hogy Ábelnek erre azt mondaná: ha azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, nem sziget volt ez, hanem itthon.

Leopold Máriusz, 2009.III.9

Farsang-egy szülő észrevételei

Egy kellemes meglepetésben volt részem február 28-án az Arany János iskola egy rendezvényén amely a Kodály teremben 11 órakor kezdődött…. Úgy éreztem, hogy igazán mindenki szívesen szórakozott a gyermekek között. Ez volt talán a harmadik alkalom (sok éves hagyomány), hogy szülők és gyermekek együtt töltöttek egy kellemes délutánt.

Szerintem, ez az ami hiányzik az angol iskolákból, hogy a fejlődő gyermekek és a családtagok együtt töltsenek el egy-egy délutánt. Ne csak a televizió, avagy a videó szórakoztassa a jövő magyarjait, hanem az együttlét. Nézzük az angol oktatást. Ha a szülőt behívják, az a szülői értekezlet, vagy ha pénz kell…. fund raising events. A gyermek felnő és a családi kapcsolatok mindig jobban lazulnak. Régen ez nem így volt. Falun a gyermek besegített. Vasárnap a templom és a szombat az elmaradott munkák napja. A gyermek vagy sportol, s akkor sem a családi kötelékeket erősíti vagy unalmában kinyítja valamelyik csatornát vagy videót. A torontoi Magyar Ház esti rendezvényein pedig, ha törvények szerint járunk el, gyermeknek nincs helye, hisz szeszes italt árulnak. Tehát ezért kell nagyon az ehhez hasonló összekötő kapocs. Mert higgyék el magyar testvéreim a jövő nemzedék felnő minélkülünk is, de hogyan? Miránk nem lesz sokáig a gyermeknek szüksége. Mehetünk oda ahova akarunk. De amíg ránk szüksége van, s amíg magyar akar lenni, ott a helyünk mellettük. Minden gyermek szíve egy üres lap, mi tesszük bele a betűket. Addig amíg nem késő élvezzük a délutánokat együtt, ha csak lehet. Megköszönjük azoknak akik ezért fáradoztak.

Köszönet a szülőknek akik a büffét hozták, a tanítóknak akik szombatonként velük vannak és tanítják őket a magyar nyelvre, a magyar irodalomra, a magyar törtrénelemre és a magyar népszokásokra. Köszönet az igazgató nőnek Szőcs Klárinak, aki felismerte ezt a hiányt, ezt az űrt és tett valamit. Végül azoknak a szülőknek, akik elhozták gyermekeiket és maguk is részt vettek a délutáni műsorban. Oh és majd elfelejtettem megköszönni a Kodály táncosok kiváló szereplését, ahogy gyönyörű ruhákban járták a magyar táncokat, köztük egy Magyarországról jött táncospárral. Jaj és az igazi zenekar (Fekete Föld tagjai), olyan jól húzták, hogy aki nem is akart felállni is beállt a kicsik közé táncolni.

Benkő Gabriella, 2009.III.8